A Havannában bronzérmet nyert válogatott összes tagja szövetségi engedéllyel maradt távol a XXII. Magyar sakkbajnokság döntőjétől. Az ok érthető: a trópusi éghajlatból való visszatérés és a döntő kezdése között nem volt elegendő idő a „visszaakklimatizálódásra”. Portischnak amúgy is meghívása volt a Palma de Mallorca-i nagy nemzetközi versenyre. Így hát nem a legerősebb mezőny gyűlt össze, de a magyar bajnokságot a presztízsharcok miatt sosem lehetett gyengének vagy érdektelennek nevezni.

Csupán egy hajszálon, egy jó lépésen múlott, hogy nem került új név a bajnokságok győztesei közé. Haág Ervinnek kellett volna megtenni azt az ominózus lépést Varnusz Egon ellen az utolsó fordulóban, de elhibázta és így Barcza nagymesteré lett az aranyérem. Barcza teljesítménye példátlan volt a háború utáni bajnokságok történetében, hiszen előtte ötven év fölött senki sem nyert, s ő ekkor már betöltötte az ötvenötöt is. Az új generációt képviselő, mindössze tizenkilenc éves Tompa Jánosé lett a bronzérem.

S ha már új generáció, akkor meg kell említeni, hogy 1966-ban Tompa mellett két további húsz évnél fiatalabb ifjút avattak mesterré: Jocha (Adorján) Andrást és Vadász Lászlót (1948-2005). Rajtuk kívül Tábor József (1936-) és Titkos Jenő (1935-) érte el a mesteri fokozatot.