Nem, nem tévedés az évszám, az előző évre tervezett bajnoki döntő kezdete átcsúszott a következő év január elejére. Nemzetközi címekre minősítő versenyeket egyébként Nagy László sakkszervező immár harmadik éve rendezett, ám egy-egy csoportja értékszám átlaga 1994-ben is csak ritkán haladta meg a 2450-et, míg a 45. Magyar sakkbajnokság döntőjében résztvevők Élő-átlaga 2491 volt, ezért az akkori magyar versenyek közül a legerősebbnek tekinthető.

A bajnokság előtt pár héttel befejeződött moszkvai sakkolimpián nyolcadik helyet szerző magyar csapat tagjai közül senki sem vállalta a játékot. A bajnoki címre pályázók dolgát az is könnyítette, hogy az előző évek bajnokai közül csupán Adorján András és Faragó Iván állt sorompóba. Így aztán nem volt meglepő Horváth Csaba győzelme, aki egyre jobb eredményekkel büszkélkedhetett, és a bajnokságokon rendre az egyik meghatározó szerepet játszó Grószpéter Attila második helyezése sem. A harmadik helyen négyen – Adorján, Horváth József, Ruck Róbert és Varga Zoltán – végeztek azonos pontszámmal, közülük a Berger-Sonnenborg számítás alapján Horváth József nagymester, a győztes Csaba bátyja érdemelte ki a bronzérmet.

A férfi és női döntőt egyazon helyszínen, a Központi Statisztikai Hivatal tanácstermében játszották le. A női bajnoki címet Forgó Éva nyerte, Csonkics Tünde lett az ezüstérmes, Lakos Nikoletta és Horváth Júlia is bronzérmes.

(A játszma Horváth Csaba elemzésében a Sakkélet 1995. év júniusi számában jelent meg.)