„Rendkívül sajnálom, hogy több nagymester nem állt rajthoz ezen a versenyen, de az az igazság. hogy csak azok ellen lehet nyerni, akik játszanak. Ügy érzem, rászolgáltam a győzelemre, hiszen az aranyérmem egy percig sem forgott veszélyben.” – nyilatkozta a győztes Adorján András a 43. Magyar sakkbajnokság döntője után a Nemzeti Sportnak. A nagymester kimondatlanul is arra utalt, hogy a szuperdöntőn szereplők közül Portisch Lajos, Sax Gyula, Lukács Péter és a Polgár-nővérek is hiányoztak a versenyről. Így aztán a tavalyi ezüstérmes Adorján magabiztosan szerezte meg a második bajnoki címét. A torna üde színfoltja volt két nagy tehetségünk, Almási Zoltán és Lékó Péter játéka és jó helyezése. A tizenhat éves Almási második-ötödikként, a tizenhárom éves Lékó hatodikként zárta versenyt. Az Ukrajnából áttelepült és magyar állampolgárságot kapott, a világ élvonalához tartozó Alekszandr Csernyin – avagy Csernyin Sándor, ahogy versenyzőtársai nevezték – jobb bergerének köszönhette második helyét. Az előző évi bajnokságon mutatott jó formáját átmentő Horváth József szerezte meg a bronzérmet. Faragó Iván, ha csak egy hajszállal is, de lecsúszott a dobogóról.

1992-ben a Fülöp-szigeteki Manilában rendezték a sakkolimpiát, amelyen a két évvel korábbi újvidékihez képest nem tudott a férfi válogatott előre lépni a tizenhetedik helyről, a nők viszont a Polgár-nővérek nélkül, Mádl Ildikóval az első táblán, remekül helytálltak és a negyedik helyen végeztek.

(A játszmát Adorján András az Informátor 57. kötetében és Meleghegyi Csaba a Sakkélet 1993. év január-márciusi számában megjelent elemzései alapján közöljük.)