Előszóként említhető, hogy a II. világháború után új időszámítás kezdődött a magyar sakkbajnokságok történetében, az évenként megrendezett versenyek külön számokkal lettek jelölve. Ennél sokkal fontosabb változás, hogy pár év alatt kialakult az a rendszer, melyben az előversenyek és a döntő is szigorúan körmérkőzéses formában folytak le. Részben a régi meghíváson alapuló rendszer is fennmaradt azzal, hogy a versenyzők minősítésük vagy kiemelésük szerint kapcsolódhattak be a helyi bajnokságokból, elődöntőkből, középdöntőkből és döntőből álló, a bajnok személyét kiválasztó versenysorozathoz.

Az 1946-os bajnoki versenyen már a teljes magyar élgárda felvonult, a nagymesteraspiráns Szabóval és Barczával az élen. Szabó, aki a háború után mindinkább visszanyerte, sőt növelte erejét, meggyőző fölénnyel lett első. Csak két pontot „adott le”, játszmát sem vesztett, és három ponttal megelőzte az őt követőket. Meglepetésre a régi garnitúra tagjai, a második és harmadik helyen holtversenyben végzett Gereben és Bakonyi megelőzték Barczát. A versenyről igényes tornakönyv is készült, amely a győztes Szabó László maradandó munkája.

Ez évben amúgy négyen kapták meg a mesteri címet, a már említett Bakonyi mellett Grács Pál (1919-1990), Monostori Lajos (1914-1994) és Szilágyi György (1921-1992).

(A játszma elsőnek a Szabad Nép 1946. év november 27-i számában közölte Szabó László a sakkrovatában, amit tanulságos összevetni az 50 év, 100000 lépés című önéletrajzi könyvében megjelenttel.)