Haág Ervin (1933-2018)

Tompa János visszaemlékezése

Haág Ervin (1933. január 11.- 2018. október 23.)

Az 1956-os magyar forradalom évfordulójának napján olyan sakkozó hagyott itt minket, akinek egész életét betöltötte a sakk. Elhunyt Haág Ervin, tudta meg a világ. Megint elvesztettem egy barátot, aki már gyermekoromban megismerhetett, majd felnőtté válásom után sokszor volt segítségemre tanácsaival.
Mosonmagyaróváron született, de kisgyermekkorának első éveit a világháború következtében Nagy-Magyarország felvidéki táján töltötte. Így történt, hogy emlékei szerint Kassán egy légoltalmi pincében tanulta meg a sakk szabályait. Kiváló memóriájának köszönhetően sok interjú és beszélgetés során mondta el életének meghatározó eseményeit. Ilyenkor nemcsak magáról, hanem az akkori sakktársakról, jó barátokról is megtudtunk olyasmit, amit mástól sohasem hallhattunk volna.

Családja Győrbe költözött és középiskolái befejezése után egyetemista lett. Sajnos 17 évesen súlyos mellhártyagyulladást kapott és az ebből fakadó szövődmény beárnyékolta fiatalkorát.

Sakktehetsége hamar kitűnt, de azokban az években a kiugrás csak a diákévek végén történhetett. A betegségének különös következménye, hogy hosszú hónapokat töltött szanatóriumban, ahol elkezdte a sakkirodalom tanulását is. Ennek az alapos munkának eredménye lehetett, hogy majd az igen komoly elemzést igénylő levelezési sakkban is magas szintre jutott. Győrből Budapestre került: az Eötvös Loránd Tudományegyetem alkalmazott matematikai szakán tanult és 1955-ben diplomát szerzett. De ekkor már figyelemreméltó sakksikerei is voltak: az országos bajnoki rendszer első lépcsőit, az elődöntőket 1952-ben és 1953-ban eredményesen zárta, bejutott a középdöntőbe. Itt már lemérhette tudását, mert együtt játszhatott Portisch Lajossal, Bilek Istvánnal, Bárczay Lászlóval, Navarovszky Lászlóval, hogy csak a legismertebbeket említsem. A kisebb győri egyesületeket elhagyva a nagymúltú MTK tagja lett. Meghatározó edzőjének Kőberl Ferencet tartotta, de hallgatta Asztalos Lajos, Szabó László és Barcza Gedeon előadásait is.
A sakkmesteri címet a Vörös Lobogó vegyes mesterversenyének megnyeréséért kapta meg 1955-ben. A bajnoki döntőbe jutás első ízben 1958-ben sikerült. Ettől kezdve némi kényszerű megszakítással 1969-ig, összesen tízszer résztvevője a kor legrangosabb hazai versenyének, az országos egyéni (körmérkőzéses) bajnokságnak. Itteni legjobb eredménye a második hely 1966-ban , de még kétszer harmadik is volt (1961-ben és 1967-ben). Nemzetközi színtérre a főiskolai csapat világbajnokságokon lépett ki. Jól játszott, pozitív mérleggel zárt Lyonban (1955.), Reykjavikban (1957.). Az 1959-es budapesti vébén a bronzérmes csapat tartalékjaként 50 százalékot ért el.

A sakk mellett polgári foglalkozása: technológus a pamutiparban, de ez csak kis kedvezményt nyújtott a sakkozáshoz. Mégis legsikeresebb évei az 1961-67-os időszak. 1961-ben a debreceni Asztalos-emlékversenyen holtversenyben első lett Boleszlavszkijjal és nemzetközi mesteri címet kapott. A teljesítménye ugyan nagymesterit érdemelt volna, de akkoriban a FIDE szabályzat szerint tilos volt átugrani a megelőző titulust. (Akárcsak Dely Péter esetében a Maróczy-emlékversenyen, ugyanezen évben!) Hasonló balszerencse ütötte el a legrangosabb címtől a következő évben Kubában. Öt pluszt csinált a Capablanca-emlékversenyen, amely ma kisebb szuper tornának számíthatna (Najdorf, Polugajeszkij, Szpasszkij, Gligorics, Ivkov, Matanovics a 22-es mezőnyben – döbbenetes erősségű összetétel!), de mivel Polugajevszkij nagymesteri címe még hitelesítésre várt, Haág elért pontszáma nem lett nagymesteri norma!

A válogatottban az Európa-bajnokságon 1961-ben bronzérmet, 1970-ben ezüstérmet nyert a magyar csapattal. De ezeken kívül is sokszor volt az országok vagy városok közötti nemzetközi találkozókon a válogatott csapat tagja.

Sakkban elért sikereinek jelentős részét teszik ki – az azóta „csendesen kimúlt” – levelezési versenyeken elért eredményei. A magyar csapat 1958-61-ben és 1977-82-ben levelezési olimpiai ezüstérmes volt, mindannyiszor Haág Ervinnek az éltáblán elért magas százalékának is köszönhetően. 1956-58-ban pedig országos levelezési bajnok lett.
Kisebb megszakítás után, amelyet a kényszerű munkahelyváltása okozott, 1972-ben tért vissza a sakkhoz, de már nem a versenyzéshez. A szövetségi vezetők nagy változtatás, teljes fiatalítás mellett döntöttek a Magyar Sakkélet szerkesztőségében. Ennek jegyében a Bárczay László – Haág Ervin – Meleghegyi Csaba hármas vette át a lap szerkesztését, készítését. És Ervin itt teljes energiájával kedvenc hivatásának élhetett! Remek stílusú cikkek tömegét olvashattuk tőle a külsejében is, tartalmában is megújult újságban. Két év múltán a főszerkesztői posztot vette át. Ezzel párhuzamosan egyesületében, a Bp. Spartacusban kiteljesedett edzői tevékenysége is. A klub kilenc magyar csapatbajnoki aranyérmet szerzett és tanítványaival (Lukács Péter, Schneider Attila) együtt, tagja volt az 1982-ben Európa Kupát nyert csapatnak. Írói, sakkszerzői munkássága is megkezdődött. Megjelent megnyitáselméleti monográfiája az orosz védelemről Forintos Győző társszerzőségében, amelyet angol és német nyelvre is lefordítottak.
Az újságíróságnak az vetett véget (bár nem teljesen), hogy a Sakkszövetségben „hiány mutatkozott szakfelügyelőben” – Ervin megfogalmazása –. Miután már pár éve a Sakkszövetség elnökségének tagja volt, 1979-ben elvállalta a tisztségről lemondott Navarovszky László posztját. Ezt a feladatot is lelkiismeretesen, kiválóan látta el. Ő „találta ki” a szuperbajnokság rendszerét, látván, hogy az Élő-értékszámok távol tartják az élversenyzőinket a hagyományos bajnoki döntőtől. Elméleti összefoglalókat szerkesztett, kis füzetben megjelentetve, amelyeket az élsakkozók ingyen megkaptak. Munkáját többször jutalmazták kormányzati kitüntetéssel (Sportérdemérem arany fokozata, mesteredzői cím). De, – ez igen szubjektív vélemény – jobban szerette a újságszerkesztői posztot. Emberi tulajdonságaira a szerénység és a háttérbe húzódás volt a jellemző. A válogatottak vezetését szívesen bízta másra. ( Például e sorok íróját kérte fel, hogy legyen kapitánya a férfi válogatottnak, az amúgy különösebb téttel nem bíró, Wales elleni, idegenbeli Eb-selejtező mérkőzésen, 1982-ben.).

A szakfelügyelőségtől 1984-ben megvált és csak sakkedzőség, később az edzőképzés volt a munkája.

Utolsó egyesületében, a Tabáni Spartacusban minden héten körülülték a csapat tagjai és tanulhattak az alaposan kidolgozott megnyitási anyagaiból.

Ekkor már évek óta harcolt betegségeivel, de nem hagyott föl az írással. Remek életrajzi anyagot állított össze szülőföldjének elfelejtett sakkozójáról, a Győrben élt dr. Bély Miklósról. Visszaemlékezéseit barátjáról, Bárczay Lászlóról átszőtte a kor eseményeinek hangulatos felidézése. És hosszan elemezte játszmáit, most már a sakkprogramok kritikai észrevételeivel.

Fájdalmasan nagy űrt hagyott maga után.

Játszmáiból az ő választása alapján a két legemlékezetesebbet idézzük fel.

Tompa János