Nagy veszteség érte a magyar sakkozást, ma – 2015. október 20-án hajnalban – elhunyt Ozsváth András mesteredző, FIDE-mester, a Honvéd SE többszörös bajnokcsapatának edzője, az 1988-as BEK-ben ezüstérmes csapat kapitánya.

Ozsváth András, akit mindenki „Osiként” ismert és szeretett, 1929. augusztus 19-én Békéscsabán született. Gyermekkorát Erdélyben, Marosvásárhelyen töltötte, 1949-ben költözött Budapestre. Ekkortájt kezdett el sakkozni.

1953-tól a Központi Tisztiház sakk-körének (majd később a Bp.Honvéd SE) oktatója (edzője, vezető edzője) volt, hosszú-hosszú évtizedeken át.

1954-ben – mesterjelöltként – bejutott a magyar bajnoki döntőbe, majd később – 1958-ban, 1962-ben és 1965-ben is a legjobbak között versenyzett. A mesteri címet 1957-ben szerezte meg, olyan legendás neveket hagyott maga mögött, mint Sallay Roland, Molnár István, Navarovszky László, Flesch János, Haág Ervin és Jeney Ferenc.

Széles körben ismert élete fő műve, a „Harcászat 64 mezőn” című könyv, ami 1972-ben jelent meg 10.000 példányban. Szerette a szép verseket, az irodalmat, ő maga is szerteágazó irodalmi tevékenységet folytatott, éveken keresztül a Magyar Sakkélet, később Sakkélet főszerkesztője, kiadója volt, fiatalabb korában a Dörmögő Dömötör-ben, illetve az Igaz Szó katonai újságban is népszerűsítette a királyos játékot.

Versenyzőként „Osi” a szépséget kereste, bátor, kezdeményező, áldozatoktól sem visszariadó, támadó sakkot játszott, sőt két ízben Portisch Lajos ellen is győzni tudott. Ahogy egy 2013-ban a Magyar Sakkvilágban megjelent interjúban a Mester maga említette:

„Kedvenc játszmám a Smejkal elleni győztes partim 1970-ből, itt – ha szabad így fogalmaznom – a gatyámat is beáldoztam! Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy később az egyik dubnai verseny során maga Botvinnik exvilágbajnok odajött hozzám és személyesen gratulált a szép győzelmemhez. Amúgy ez a késleltetett spanyol cserevari (ami az Ozsváth-Smejkal parti megnyitása volt) mindig is a kedvenceim közé tartozott. Nagy hatással volt rám ugyanis egy Gufeld-Tal parti, amit világos nyert meg még 1959-ben a csúcsforma közeli Tal ellen. Különösképpen a hosszan tartó királyüldözés az, amit ma is nagyon szeretek ebben a partiban.”

Az 1982-es Las Palmas-i zónaközi döntőben Pintér József nagymester szekundánsa volt és sokunk számára a mai napig emlékezetes egyik függőelemzése, amivel a másik magyar versenyzőt, Ribli Zoltánt segítette – győzelemre Szmiszlov ellen. „Osi” konok éjszakai elemzése során olyan nyerőesélyes folytatást fedezett fel, amit a híres szovjet végjátékszakértők sem vettek észre.

Ha mondhatom ezt ezen a szomorú napon, a szíve mindig is piros-fehér volt a Honvéd-csapat miatt és természetesen piros-fehér-zöld magyarsága miatt. Soha nem felejtjük, legfőképpen az egykori csapattagok, hogy az 1988-as rotterdami BEK-döntőben, noha nem beszélt igazán jól angolul, mégis keményen – és sikerrel – harcolt a holland szervezőkkel a magyar csapat érdekeiért. 1994-ben a női csapat szövetségi kapitánya volt a moszkvai sakkolimpián.

2007 márciusában a Pro Civibus díjat kapta meg Budapest Főváros V.kerületi Önkormányzatától, később a Caissa lovagrend lovagja kitüntető címet birtokolhatta.

Élete utolsó napjaiban is dolgozott, sakkot oktatott, régebbi elemezéseit rendezte. Nagy vágya volt, hogy a „Harcászat 64 mezőn” című könyvet kibővítse, aktualizálja.

Az egész élete a sakkozásról szólt, tíz sakkolimpiáról tudósította a Magyar Rádió hallgatóit, élvezetes, élményszerű beszámolóit esténként az egész ország lélegzetvisszafojtva hallgatta. A sakkbarátok – és természetesen családja is – élete utolsó óráiban is mellette voltak, egykori tanítványai közül Krizsán Edith és Dr. Nagy Ervin élete legutolsó óráiban is segítették, bátorították a Honvéd Kórházban.