Hat év elteltével újra szuperbajnokságot láthatott a hazai közönség. Minden eddiginél magasabb díjazás és értékszám-átlag jellemezte az amúgy a sorban 48. Magyar sakkbajnokságot. Ennek az volt az ára, hogy csak a kiválasztott éljátékosok játszhattak rajta, nem volt bejutó sem az előző bajnokságokról, sem a nyílt bajnokságokról. A szűk elit kör mégsem volt teljes, a magyar ranglistát vezető Polgár Judit a verseny előtt lemondta a részvételt. Aztán két forduló eltelt ével Portisch Lajos a versenyterembe beszűrődő zenére hivatkozva két vereség után visszalépett, s ezzel a résztvevő nagymesterek száma öt főre csökkent. Így is nagy volt az érdeklődés a torna iránt, mint a helyszínen, mint a sajtóban. Rengeteg döntetlen született, ami a kiegyensúlyozott erőviszonyokat tükrözte, de azért a szalonremikben sem volt hiány. Így fordulhatott elő, hogy húsz játszmából mindössze három (!) végződött döntéssel, s hogy Csernyin „Sándor” úgy lett ezüstérmes, hogy minden játszmája pontosztozkodással zárult. Almási Zoltán két győzelmet is aratott, s egy pont előnnyel lett Magyarország szuperbajnoka a 1997. évben. Lékó Péter a döntetleneket nem számítva egy győzelemmel és egy verességgel Csernyinnel azonos pontszámmal végzett a harmadik helyen. Pintér József és Sax Gyula egy mínusszal zártak.

1997-ben a Magyar nemzetközi nyílt bajnokságot ismét Zalakaroson, a Dunántúl kedvelt üdülőhelyén rendezték meg. A győzelmet Liviu-Dieter Nisipeanu szerezte, az román nagymesterrel ugyanannyi pontot szerző és második helyen végző Horváth Csaba nyerte el a „Magyarország nyílt bajnoka” címet, míg a harmadik holtversenyes társ, Fogarasi Tibornak jutott az ezüstérem. A többedmagával fél ponttal lemaradó Varga Zoltán nyakába került a bronzérem.

(A játszmát Almási Zoltán az Informátor 71. kötetében és Pálkövi József a Sakkélet 1997. év novemberi számában megjelent elemzése alapján közöljük.)