A magyar férfi csapat sakkolimpiai eredményét a sakk iránt érdeklődők különbözően értékelték.
Abban mindenki egyetértett, hogy a befejező két forduló, amelyben visszafelé csúszott a férfi válogatottunk, csalódást okozott. Nehezen fogtuk fel, hogy ebben a rendszerben a végén jobban kell játszani, mint korábban. Ez a svájci rendszer alapvető jellemzője. A verseny közepén elhullajtott pontokat később pótolni lehet, de ez az utolsóra értelemszerűen nem érvényes. Azt ellenben tudomásul kell venni, hogy a holtverseny eldöntése a legvégén – nem lehet másként fogalmazni – mindig igazságtalan. A jelenlegi rendszerben alkalmazott úgy nevezett javított Buchholz-érték hosszabb folyamat eredményeként született meg. (A Buchholz-érték az ellenfelek által elért pontok egyszerű összege.) Amikor 1976-ban a FIDE bevezette a svájci rendszerű lebonyolítást, először ez döntötte el a holtversenyt. De akkoriban még a táblákon, a minden egyes összecsapásban elnyert pont volt az elsődleges meghatározó.
A végeredményt jelenleg eldöntő meccspont, – amelyet a futballbajnokságokon használtak -, csak 2008-ban került be a szabályzatba. (Megjegyzem, hogy az idők során ezen a focisták is változtattak: 3 a győzelem, 1 a döntetlen és 0 a vereség esetén.). A szándék az lehetett, hogy a sakkcsapat mérkőzésen a csapat- jelleg legyen az erősebb, és ne az egyéni, szemtől szemben játszott parti.
Másodsorban számított az előbb említett Buchholz. Aztán ennek is kiderült egy „apró” hibája. Legfájdalmasabban éppen a magyarokat érintette a máltai olimpián, 1980-ban. Mindannyian emlékszünk, hogy egy hátsó sorban küzdő két csapat egyetlen tábláján folyó [Swanson (Skócia) – Makropoulos (Görögország)] játszma határozott az aranyérem sorsáról. Miután a görög sakkozó győzelme a szovjeteknek növelte az értékszámát másodikok lettünk. Szakmailag nézve a világossal játszó skót nyerhetett volna, s akkor mienk a bajnoki cím.
Csak ezután jöttek a zseniális, javítási ötletek (ennek pontos időrendjét nem tudom követni): előbb áttérés a meccspontra, majd azért, hogy a győzelmi arány ne veszítsen az értékéből, a Buchholz kiszámítását finomították. Kihagyták a leggyengébb ellenfelet a sorból – ez általában az első fordulós, viccesen szólva, az erőseknek egy 4-0-ás együttes -, majd matematikai kifejezéssel szólva „súlyozták”, azaz szorozták a „gólaránnyal” (a táblákon elért eredménnyel) az ellenfelek végső meccspontjait. Ez a javított Buchholz lett a második a sorrendet eldöntő kritériumok között. Csak ezt követi a hajdani, leglényegesebb, a ténylegesen megszerzett játszmapontok összege. Ez a fordulók előrehaladtával követhetetlenné válik, de nincs is nagy szükség arra, hogy tudjuk. Ebből azonban egy fontos következmény adódik. Egy nagy arányú győzelem többet ér majd a végső elszámolásnál, mint egy kisebb arányú. Konkrétan! A 7. fordulóban a magyarok 2,5-re, nagy küzdelemben legyőzték a litvánokat, a németek ugyanakkor 3-1-re verték a svédeket. A végén Svédország 14 pontos lett, Litvánia 13. Tehát holtversenyünk számításába mi 32,5-et, ők 42-t kaptak. Persze hasonló esetek néha fordítva is előfordultak. Ám a németek egyszer 4-0-ra, kétszer 3,5-0,5-re, egyszer 3-1-re győztek. Mi az erősebb csapatok ellen szépen, de nehezen hoztuk a 2,5-1,5 arányú meccseket (négy alkalommal) és igen boldogok voltunk – jogosan. Ezek a végén „alig hoztak a konyhára”, azaz kevés Buchholz-pontot értek. Ami persze még igen fontos: ők nem kerültek, már nem kerülhettek szembe Indiával és az USA-val, mert vége lett a tornának! A javított Buchholz a németeknél 354,5, nálunk 338,0. (Ellenőriztem a számítógépet! Sajnos, így van.)
És az a két utolsó mérkőzés! Most majdnem mindenki ebben látja a fő gondot. Ott kellett volna egy pici pontocskával, vagy csak féllel több! Ez így van, de én a kihagyott egész vagy félpontra is utalnék, amelyek a 2,5-1,5 helyett 3-1, vagy 3,5-0,5 arányú győzelmet eredményezett volna. (Bár azt hiszem, akkor a párosítás is módosult volna!)

Hallottam Lékó Péter nyilatkozatát, amelyben bírálta a kevés fordulószámot és a korai kezdést az utolsó napon. Teljes mértékben igazat adok neki.
Ez azonban az elmélkedésemben a régi, nagyon régi időkbe vezet vissza. Hajdanában a sakkolimpiákat elődöntők-döntők szisztémában rendezték. Akkor nem volt probléma a fordulószám és a hosszú időtartam. Az elődöntők 8-10 fős csoportokban indultak és az A-döntőbe jutottak mellett mindenki tovább folytatta a B- és a C- vagy a D-, sőt E-döntőben. A csoportokon belül mindenki játszott mindenkivel és voltak szabadnapok. A nagy döntő olykor 16 résztvevővel zajlott le. Az utolsó ilyen olimpia Nizzában 1974-ben három és fél hétig(!) tartott és nem másfélig! A részvételi szám jóval alacsonyabb volt a mainál: a francia Riviéra városában csak 72 férfi csapat vett részt és a nők is más helyszínen versenyeztek. A holtverseny eldöntése körül abban a rendszerben alig volt vita, mert a körmérkőzés során ritkább volt az azonos végső pontszám. Ha mégis, akkor a meccspontot vették számításba. Ez igazságosan eldöntötte a holtversenyeket. (Egyszer ugyan Havannában, 1966-ban a versenykiírás nem volt elég részletes és egy alkalmi zsűrinek kellett határoznia a harmadik helyről a magyarok és a jugoszlávok között. Mi nyertük a bronzérmet.) A sakk népszerűsége nőtt a világban, bővült a taglétszám, egyre több csapat nevezett és a FIDE kényszerhelyzetbe került. Olyan nagy anyagi teher lett a rendezőknek a majdnem négy hetes időtartam, hogy áttértek a svájci rendszerre, annak minden problémájával. (Igaz, a svájci rendszer fordulószáma eleinte 14 volt, aztán fokozatosan csökkent 11-re.)
Ezekkel kell ma megbirkóznia minden válogatottnak, jóllehet a hibákat persze illene mindig kijavítani.