Hifik

hifikMindig nagy tisztelettel olvasom Hazai László írásait. Csodálom is a reménytelen küzdelmét, 4-5 évente nagyjából ugyanazokkal az értékes gondolatokkal jelentkezik, és nagyjából ugyanúgy félreérti, vagy megijed tőle a 4-5 évente változó hallgatóság. Mondandója döntő részével egyet is értek, néhány dologban erősen eltér a véleményem, ezekről szeretnék bővebben írni. Később egy-egy konkrét felvetésre is reagálnék.

Mindenki az ifjúsági sakkot akarja megmenteni, megreformálni. A messiások, hozzáértők száma végtelen. Szerintem teljesen téves megközelítés. A versenysakkozás, a felnőtt hivatásos sakkozók körülményei döntik el a sakk, az ifjúsági sakk kérdéseit és semmiképpen sem fordítva. Ezt az ifjúsági sakk-központúságot csak az táplálja, hogy a sakkozásban szinte mindenki ebből próbál megélni. Az alig létező támogatást itt jelentkezik.

Laci egyéni csodákról ír az utóbbi 1-2 évtized magyar sikereivel kapcsolatban, amelyek munkával és tehetséggel megismételhetők. A szülők, szponzorok és a sakkozók is Polgárék, Lékó, Almási eredményeivel hasonlítják össze a mostaniakat. Az elvárásaikat hozzájuk viszonyítják. Az akkori és a jelenlegi körülményekről (is) nagyon kevés, vagy sokszor teljesen téves információja van a nem hivatásszerűen sakkozóknak, és mintha az utóbbiak is szeretnének megfeledkezni ezek szerepéről. Véleményem szerint ezek a meghatározóak.

A nyolcvanas években Magyarország az egyik „legjobb hely” volt a sakkozók, sakkozás számára a világon. Egyes részterületen, pedig egyenesen kiemelkedően a legjobb! A hatvanas-hetvenes évekre nincs rálátásom, szerintem értelme sincs összehasonlítani az akkori körülményeket, edzésmódszereket a maiakkal, annyit változott a világ. Portisch és az olimpiai csapatok tagjainak eredményeit látva azokban az években sem lehettek rosszak a körülmények.

Versenyek

Magyarországon több nemzetközi versenyt rendeztek, mint néhány kontinensen együttvéve! Nem tréfálok, anno olyan kevés volt, hogy könnyen össze lehetett számolni, ellenőrizni. A régi sakkinformátorok le is közölték. Amerika, Ausztrália, Afrika együtt nem szervezett annyit, mint mi, de egész Európával is versenyben voltunk! Ez a helyzet többek között azt eredményezte, hogy a fél világ Magyarországra járt sakkozni. A nyílt tornákon rengeteg érdekes versenysakkozóval (olyan sakkozó, aki az egyéni és csapatversenyeken nyert díjakból él) lehetett játszani, megismerkedni, tanulni tőlük. Mihail Gurevics győzött Egerben, Romanyisin Győrben. Barejev nyerte 88-ban a Tavaszi Fesztivált, aki 1-2 év múlva már Kaszparovékkal küzdött. A rengeteg jó open közül ez utóbbi kiemelkedett. Egy időben a Budapest Sportcsarnok edzőtermében rendezték több száz résztvevővel, köztük a környező országok válogatottjaival, erős szovjet mesterek és sorolhatnám még, kik vettek részt rajta. Az első díj nagyságrendileg az éves magyar átlagkereset másfélszerese volt, 100 000 nettó a 6-7000 forintos havi átlagfizetések korában. Ebben a pezsgő sakkéletben ismerkedett meg a játékkal Mádl Ildikó, Polgár Zsuzsa, Almási Zoltán, Ruck Róbert és a többiek.

Most? Az évek folyamán a versenydíjak odáig süllyedtek, hogy anyagilag „értelmezhetetlenek”. Sokszor a 2. díj kevesebb, mint a részvételi költség, utazás nélkül. Ennek megfelelően a versenysakkozók, külföldiek teljesen eltűntek. Utolsóként „fogytak el” a román és ukrán résztvevők, mert már náluk is jobb feltételek között lehet versenyezni. Teret nyert az, hogy a nagyüzemi körversenyek (ahol versenydíj egyszerűen nem is létezik) mellett a nyílt tornákat is a résztvevő sakkozók (szüleik) finanszírozzák. A nevezési díjak mondjuk 10 „egységet” tesznek ki, ebből lejönnek a rendezési költségek (terembér, FIDE- és szövetségi díjak, bíró díjak stb.), a rendező is levonja a munkadíját/hasznát, és a maradékot, kb. 4-6 „egységet” kiosztja díjként. A magyar openek, tornák résztvevői ma döntően tanulni akaró gyerekek, csak éppen nincs kitől. Egy-két kiöregedett sakkozó edzőként elkíséri tanítványait és játszik, vagy a viszonylag jobb nyíltakon (Harkány, Zalakaros, Balaton…) megjelennek a versenysakkot kényszerből szerencsejátékra és edzősködésre felcserélők is. Sajnálatos módon a szülők/szponzorok őket gyakran összekeverik az igazi versenyzőkkel. Érthető módon ezek a tornák és résztvevők messze nem motiválóak.

Sok gyerek, szülő úgy éli le sakkozói „karrierjét”, hogy „igazi” versenyen, „igazi” versenysakkozóval nem is játszik, nem is lát olyat. Azért határozott véleményük persze van róla/róluk. 🙂

Mit értek „igazi” versenyen? Egy körversenyes példa: Az összes költséget a támogatók állják, minden résztvevő díjat kap és fedezik az összes kiadásukat, minden játékos szeret és akar sakkozni, vannak helyi, sakkot értő szurkolók, akik elismerik a küzdelmet. A rendezési körülmények: versenyterem, szállás, ellátás is ennek megfelelően elsőrangú. Vicc? Nem, még én is játszottam ilyen tornákon, sőt manapság is rendeznek ilyen vagy nagyon hasonló versenyeket. Csak nálunk nem túl sokat.

A versenysakk mint foglalkozás, megélhetés

hifik

A nyolcvanas években ezen a téren is világelsők voltunk! Százas (!) nagyságrendben kaptak emberek bért (munkanélküli segély helyett) azon a jogcímen, hogy sakkozók, ráadásul a klubjaik fizették az összes versenyzési költségüket. Sokszor teljesen elenyésző sakktudás, ambíció és munka elég volt hozzá. Csak Kecskeméten tíz körüli „profi”sakkozóra emlékszem (élők 2250-2500 között). Értelemszerűen a jobbak, majd a válogatott szint körüliek nagyságrendekkel többet kerestek, több lehetőséghez jutottak (lakás, külföldi versenyút), a kornak megfelelően. Lényegesen jobban éltek a jó sakkozók, mint az átlag értelmiségi. Ilyen a keleti blokk többi országában sem volt sehol sem! A Szovjetunióban pedig ehhez magasabb sakktudás kellett, ráadásul nyugatra nem mehettek csak a leges legjobbak (és megbízhatóak).

Hogyan kapcsolódik ez Polgárékhoz, vagy a mai ifjúsági sakkhoz? Nagyon egyszerűen. Ezek a sakkozók először is kiváló edzőpartnerek, ellenfelek voltak, majd a belőlük még kiválóbb edzők kerültek ki. Különösen a rendszerváltás után lett rengeteg jó és szabad edző, a megváltozott körülmények miatt. Milyen „véletlen csoda”, hogy akkor „született” a legtöbb magyar tehetség is… vagy talán nem is olyan véletlen. Az emlegetett Kecskeméten élt egy időben Grószpéter Attila, Károlyi Tibor, Lékó Péter, Gyimesi Zoltán.

A mai megélhetési lehetőségeket mindenki ismeri. Ezt nem is ragoznám. Csak az egyik következményét emelném ki. Aki anno kiváló edzőpartner és edző volt, az rég abbahagyta a sakkozást, a mai gyerekekkel ma már nem kerülhetnek össze. Hazai Laci (Polgárék és Ács Péter edzője) az ELTE jogi karát végezte kitűnő eredménnyel. Ha jól tudom, a gimnáziumtól kezdve jeles volt minden félévi és év végi jegye. Ilyen bizonyítvánnyal ma senki nem megy sakkedzőnek. Elég abszurd is hallgatni, amikor Lacit iskolaellenesnek mondják, bélyegzik meg. Ismerve Károlyi Tibor (Lékó, Gyimesi) apukáját, aki válogatott vízilabdázóból és edzőből elismert jogtanácsos lett, bátran mondhatom, hogy ma Tibiből sem lenne sakkoktató. Petrán Palit (Almási Zoltán és Balogh Csaba edzőjét) kevésbé ismerem, de őt megemlítve nagyjából felsoroltam az összes, egynél több klasszis játékost kinevelő edzőt. Mi következik ebből? Szerintem kitalálható.

Információ

Ezen a téren nem voltunk világelsők, csak holtversenyes másodikak a Szovjetunió mögött, nagyjából a többi keleti blokkos országgal együtt. A legjobb edzők, sakkozók, könyvírók, könyvek a szovjetek (oroszok) voltak. Magyarok is írtak kiváló, korszakos könyveket, a jugoszláv kiadványok is azonnal beszerezhetők voltak, valamint kisebb késéssel a szovjet munkák jó része is eljutott Magyarországra. Nyilván az oroszul beszélők előnyben voltak, nem véletlenül tanulta meg Fischer is ezt a nyelvet.

Mi változott? Minden és a kárunkra.

Először is kiengedték az oroszokat a spájzból. Kezdésnek letarolták a versenyeket, tönkretéve a világ másik felének az addigi biztos megélhetését. Második körben a legjobb edzők, játékosok jelentős része kiköltözött nyugatra és elkezdte árulni a kiváló tudását. Nos, tudnak. A könyvek tekintetében is hatalmas változások következtek. Az utóbbi egy-két évtizedben hihetetlen mértékben megnövekedett a remek tankönyvek, írások, valamint számítógépes alkalmazások száma. Döntően angol és német nyelven. Kiemelkedő edző napi munkája nélkül is igen magasra, és ami még fontosabb, rendkívül gyorsan el lehet jutni ezen szakanyagok segítségével. Akik még tovább akarnak jutni és van pénzük is rá, könnyen megtehetik. A világ legjobb edzői közül szabadon válogathatnak, döntően pénzkérdés az egész. Netes oktatás is működik, a sokkal hatékonyabb személyes kapcsolat is szinte bárkivel megoldható. Nem véletlen a „csodagyerekek” számának világbeli növekedése. Szóval rengeteg pénz és/vagy világnyelv ismerete kell. Magyarul nem érdemes minőségi munkát készíteni, nincs is mérhető számban, ahogyan a fizetőképes kereslet sem. Ha lenne is igény a minőségi munkára, az emberek inkább megszerzik ingyen a netről.

Sakk-kultúra, hagyomány

Bármilyen furcsán hangzik, sakk-kultúra és a sakkhagyomány is sokat lendít az előrejutásban. Ebben is az élmezőnyben voltunk a szovjetek mögött, és még egy ideig ott is maradunk. Ez ad némi reményt a jövőre nézve. Költhetnek a törökök meg a többiek akárhány milliárd forintot a sakkra, Maróczy Gézájuk, Barcza Gedeonjuk, Szabó Lászlójuk, Portisch Lajosuk, a velük fémjelzett és az őket követő nemzedék kíválóságait és a második vonal jóképességű sakkozóit sosem tudják soraik között és évtizedekbe telik, míg hasonlókkal dicsekedhetnek. Esetleg.van egy szint (kb. 2600 Élő-pont), ami elérhető, pénz+munka+akarat+sok ember kell hozzá. Nem véletlen, hogy a női világbajnokságon a legjobb négy közé három kínai és egy indiai jutott. Ott ezek a „feltételek” korlátlan mennyiségben rendelkezésre állnak. Azt sem tartom véletlennek azonban, hogy egy-egy elit torna elemzőtermében egy-egy helyi kivételével szinte mindenki oroszul beszél, függetlenül a különböző országzászlóktól.

Edzők-tanítványok

Sok fontos tényezőt megemlít Hazai, egy lényeges közös vonást szerintem kifelejt. A már említett edző-tanítvány párok mellett ez igaz az Adorján-Lékó, Mészáros-Berkes, Csom-Berkes, Kiss Attila-Ruck kapcsolatokra is. Az edzők több éven keresztül folyamatosan foglalkoztak az említett egyetlen tanítványukkal, és az adott idő alatt gyakorlatilag semmi más céljuk, munkájuk nem volt, mint az ő sikerük elősegítése. Amikor nem edzettek, akkor arra készültek, vagy pihentek. Nem mondom, hogy 100%, hogy végig így történt minden kapcsolatnál, és kivételek, más utak is mindig léteznek, de a lényeg ez volt. Beszéltem erről az egyik tanítvánnyal is, véleménye szerint intenzív munkát feltételezve egy edzőnek maximum kettő egymásnak nem rivális tanítványa lehet. A mai magánedzős gyakorlat ennek a homlokegyenest ellenkezőjét mutatja. Minden edzőnek annyi tanítványa, és egyéb elfoglaltsága van, amennyi csak lehetséges, és a köztük lévő fontossági sorrendben az elérhető nettó órabér az igen fontos szempont. Az okok teljesen megérthetők. Igazuk van?! Csak az eredményeket, elvárásokat nem szabad ezek után a felsoroltakhoz mérni.

Pénz, Pénz, Pénz,

Az írásokban, véleményekben erről is rengeteg szó esik. Repkednek a milliók. Egyrészt érthető, másrészt kicsit tragikomikus, hogy mennyien osztják a még ismeretlen elnök nem létező millióit. Érdekességként annyit leírnék ez ügyben, hogy a joggal sokat emlegetett családok Polgár, Lékó, Almási, Berkes közül, a legnagyobb fizetéssel és ennek megfelelő „vagyonnal”, társadalmi státusszal, a két tanítói állássukkal a Polgár szülők rendelkeztek. Talán mégsem a pénz volt a döntő anno. Ma? Csak reménykedek.

Vidéki Sándor

Vissza

2 hozzászólás a(z) “Hifik” bejegyzéshez

  1. Élvezettel olvastam Vidéki Sándor objektív cikkét!
    Nagy öröm amikor hozzáértő szakember – elkötelezettség nélkül – ír egy komoly problémáról, amellyel együttélünk, de orvosolni nem akarja senki sem.

  2. Vidéki Sándor Hifik írása kapcsán : Az idő szalad, a karaván halad! Jó az irány? Eljutunk-e a régi dicsőségeink közelébe?
    Rabovszky György

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

az új Központi Sakkiskola oldal