Az elmúlt néhány évben sorban hagytak itt bennünket egy igazán nagy generáció tagjai. Bilek István kezdte, majd Dely Péter, Lengyel Levente és Sax Gyula folytatta a szomorú sort. És most megdöbbenve fogadtuk a hírt: pár héttel 80. születésnapja után, 2016. április 7-én hajnalban elhunyt Bárczay László nemzetközi nagymester.

Észak-Magyarország volt a szülőföldje, 1936. február 21-én Miskolcon született. Első sakksikereit itt érte el és érett férfikorában is vissza-vissza tért ide. 15 évesen megnyerte Borsod megye felnőtt bajnokságát. Majd hamar híre lett tehetségének, mert 1953-ban egy országos ifjúsági versenyen első lett. A nagy előrelépés a mesteri cím megszerzése volt 1958-ban, amikor első ízben bejutott az egyéni magyar bajnokság döntőjébe. Ezt még tizenegyszer ismételte meg. Legjobb bajnoki eredménye az 1963-as 2-3. helyezés. Ezen a tornán remek játékkal teljes pontelőnyt szerezve vezette a 20 résztvevős mezőnyt, de mivel az utolsó három játszmájából csak egy pontot ért el, riválisai (Bilek és Lengyel) lehagyták, illetve beérték. (Forintos Győző elleni, egyetlen vereségét e sorok írója közelről láthatta, mert mint demonstrátor gyerek, ő mutatta a lépéseket a nézőknek.) Pályája töretlenül ívelt felfelé, annak ellenére, hogy ebben időnként akadályozta súlyos gyomorbetegsége. Hamarosan válogatott csapattag lett és megszerezte a nemzetközi mesteri címet. A magyar színekben a legragyogóbb eredményt az 1966-os havannai sakkolimpián érte el: a bronzérmes csapatunk legjobb pontszerzője 12-ből 11 ponttal. Ezt az egész mezőny legjobbja Mihail Tal is alig múlta felül (13-ból 12 pont). Még két dobogós csapatunknak volt tagja: Európa-bajnokságon Kapfenfergben (1970) és Moszkvában (1977). Sok nagyszerű külföldi egyéni versenyeredménye közül az 1967-es év tűnt ki: a világbajnoki versenysorozatban bejutott a zónaközi döntőbe, és Sousse-ban összemérhette erejét a világ legjobbjaival. Ekkor már a nagymesteri cím birtokosa. Félelmetes taktikusként, támadó játékosként ismerték. Nem csoda, ha a sakkozók közül Talt említi a valaha élt legnagyobb játékosnak az interjúiban.

Hosszú sakkpályafutása során több klubban is játszott. A Budapesti Vörös Meteorban többszörös csapatbajnoki aranyérmes lett. Saját bevallása szerint Diósgyőr után a Nyugati Vasutasban, majd a BVSC-ben érezte igazán otthon magát. A közlekedési csapatok válsága, felbomlása után Zalaegerszegen sakkozott szinte az utolsó aktív időszakáig, amíg végleg vissza nem vonult a versenyzéstől. A sakktól ezután sem szakadt el. Figyelmesen elemezte a számítógépes programok segítségével a régi, híres játszmákat. A „komputerveszélyt” már 1971-ben, egy vele készült beszélgetésben megjósolta.

Nemcsak a tábla mellett, hanem a levelezési sakkban is nagymesteri címet szerzett. A sakk más területei, így a sakk-kompozíciók világa, a feladványszerzés is érdekelte. Nagy műveltségű ember volt. Több nyelven beszélt. Vonzódása az irodalomhoz hamarosan az újságírás területére csábította. Miután évtizedeken keresztül cikkeket, beszámolókat írt a szaksajtóban, 1972-1976 között a Magyar Sakkélet szerkesztőjeként is dolgozott. Költői lélek volt, imádta a verseket, ő maga is írt néhányat. (Közülük több megtalálható a Magyar Sakkvilág honlapján.) Tele volt anekdotával, viccel, humorral. Szerette a játékokat, mindenfélét. Többek között a sakktársaságban hosszú évekig divatos nyelvi butaságot, a „csacsi-pacsi”-t (meghatározása: szamár kézfogás). Egy közös, bajai versenyünkön ő adta fel a következő definíciót: „magyar sakkozó – növény része”. Mi az? (Megoldás: Haág-Faág). Erre a tréfás rímfaragó és vidám Bárczay Lacira, a melegszívű, jó barátra fogok emlékezni mindig, valahányszor egy szép partijára bukkanok a számítógépes bázisokban. Ezek közül most a berlini, Lasker-emlékversenyen nyert, látványos játszmájával búcsúzom.

Tompa János